„Ez csak egy hobbi, nem fontos.” Sokan úgy gondolják, hogy a hobbiként folytatott hangszerjáték nem lényeges része az életüknek, csak egy olyan időtöltés, ami a munka és a család után egy kis levezetés, kikapcsolódás, ha épp marad rá idő. Azt hiszik, nem kell rendszeresen kézbe venni a hangszert, vagy odaülni a zongorához, hiszen nem ebből élnek, az a profik dolga. Úgy állnak hozzá ehhez a tevékenységhez, hogy jó, ha van, de nem baj, ha nincs.
Aki valaha tanult már hangszeren, és eljutott egy viszonylag magas szintre, az ő esetében elképzelhető, hogy már kevés befektetett munkával is élvezhetően játszik. Aki viszont csak most tanul, vagy inkább tanulna, esetleg tovább fejlődne, az biztosan nem látja még át, hogyan lesz hallgatható, amit játszik. Ha úgy áll hozzá, ahogy sokan mások, hogy csak mellékes tevékenység, és nem tesz bele elég időt és energiát, hanem csak kicsit foglalkozik vele, amikor „van ideje”, és egyáltalán nem foglalkozik vele, amikor „nincs ideje”, bizony sohasem fogja megtapasztalni, mire képes a hangszerén. A tanára hiába adja tudása legjavát, a növedék, bármennyi tehetséggel rendelkezzen is, semmilyen látható eredményt nem tud elérni elköteleződés nélkül.
Számtalan esetben láttuk már, hogy a zongorajáték teljesen háttérbe szorult, amikor a tanulni vágyó, de nem elkötelezett felnőttnek tartósan több munkája lett, vagy ha épp bővült a család. Az eredmény minden hasonló esetben ugyanaz lett: a motiváció alábbhagyott, a tanulási kedv eltűnt, a kifogások viszont szaporodtak, a hangszer, esetleg az újonnan vásárolt zongora pedig azóta is ott porosodik a nappaliban.
Azért nem nyúl hozzá, mert miután egy kicsit már beletanult, érzi, hogy nem úgy szólalna meg, ahogy szeretné hallani, az ezzel járó frusztrációt pedig szeretné elkerülni. Megadja magát a frusztrációtól való félelemnek, és inkább eltemeti magában a korábban még motivációt jelentő vágyát, minthogy beletenné a munkát, és kibontaná ezt a vágyat. Attól is fél, hogy nem tudna beletenni annyi munkát, amennyi az élvezhető játékhoz szükséges lenne, pontosabban attól fél, hogy az erre fordítandó energiát a munkájától és a családtól kellene elvennie. Tulajdonképpen így saját magától veszi el ezt az időt, a saját énidejét, fejlődését, feltöltődését áldozza fel. Tényleg így kell végződnie a történetnek?
Akik azért hagyják abba a hangszerjátékot, mert a megtérüléshez képest aránytalannak érzik a ráfordítandó időt, az igazság felére már rájöttek. Az élvezhető hangszerjátékhoz szükséges technikai és zenei fejlődés ugyanis nem érhető el rendszeres idő- és energiaráfordítás nélkül. Az igazság másik felére viszont nem jöttek rá. Ez pedig az, hogy a cél érdekében saját magukon is dolgozniuk kell. A prioritások, a fontossági sorrend, a napi rutin megváltoztatása nélkül, a komfortzónán belül maradva nem fogják áttörni a plafont.
Csakis úgy lesz eredmény, ha a hobbinkat az életünk részének tekintjük ugyanúgy, mint a munkát és a családot. Az egy meg egy csak úgy lesz kettő, ha mindkét fél részt vesz az egyenletben, a tanár és a növedék is beleadja a maximumot, ami csak telik tőle. Olykor ki kell lépnünk a komfortzónánkból, hogy megtaláljuk az új hobbi helyét az órarendben, viszont ha egyszer beillesztettük, egy idő után rutinná válik, és úgy érezzük, hogy az lenne fájó, ha eltűnne az életünkből. Egyedül nem könnyű ilyen magas szintre emelni a motivációt, ezért van szükséged egy mentorra, aki nem enged lanyhulni, aki emlékeztet a kitűzött céljaidra.
Ha megvan a megfelelő hozzáállás, érezhető lesz a fejlődés. Nem csak szakmai értelemben, hanem a személyiség fejlődése is. Fel sem merülnek olyan kifogások, hogy „messze lakom”, „most a gyereket kell fürdetni”, „most túlóráznom kell”, „gyorsan el kell végeznem egy nyelvtanfolyamot”. Helyette meglesz a napi szintű, vagy csaknem napi szintű gyakorlás, és a kezed alatt pedig az egyre nehezebb és összetettebb, egyúttal izgalmasabb darabok, zeneművek.
Micsoda büszkeséggel fog eltölteni, ha a munkád gyümölcsét megosztod a családoddal, esetleg a munkatársaiddal is! Milyen nagyszerű élmény lesz meghívni őket egy-egy növendékhangversenyre! Mennyire másképp fognak rád tekinteni, ha azt érzik, hogy nemhogy nem vetted el tőlük az időt, hanem adtál nekik valami fontosat, amit nem kaphattak volna meg senki mástól, sőt tőled sem, ha nem építed be az életedbe a hobbidat.
Mit kell tenned azért, hogy a zongorajáték valóban a hobbid lehessen?
- Keress rá időt a napirendedben! Bármilyen új tevékenység csak akkor válhat az életed részévé, ha időt dedikálsz neki. Lehetőleg ne a nap legvégén, amikor már minden mást elvégeztél, mert akkor már fáradt vagy, és nem tudsz kellő figyelmet fordítani semmilyen tevékenységre. Olyan időpont legyen, amikor éber vagy, amikor úgy érzed, hogy be tudsz fogadni új impulzusokat. Ez lehet reggel, munka előtt, de lehet délután is, közvetlenül munka után. Ha kell, a cél érdekében törölj ki valamilyen más, kevésbé fontos tevékenységet a napirendedből.
- Keress egy tanárt! Kell, hogy vezessen valaki az úton, több okból is. Szakmai szempontból azért, mert egy hozzáértő külső szemlélő összehasonlíthatatlanul több tapasztalattal rendelkezik, és felhívja a figyelmedet olyan dolgokra, amelyekre egyedül nem, vagy csak nagyon sokára jönnél rá. Lélektani szempontból pedig azért, mert egyedül nagyon nehéz fenntartani a motivációt olyan szinten, hogy az tartósan előre vigyen.
- Keress kihívásokat! Ha nincs konkrét cél, nagyon könnyen elfogy a motiváció, alábbhagy a gyakorlás, és megáll a fejlődésed. Ezért mindenképpen kellenek olyan események, amelyek nem engedik, hogy leállj. Ezek lehetnek növendékhangversenyek, melyeken évente, de még jobb, ha félévente számot adsz a tudásodról. Lehetnek vizsgák, melyek mérföldkőként jelzik, hogy hol tartasz az úton. És lehetnek versenyek is, ha már olyan szinten érzed magad, hogy nagyobb megmérettetést vállalj. Magyarországon a magánoktatásban meglehetősen ritka az olyan tanár, aki ezzel az oldallal is törődik. Épp ezért gondosan válassz, olyan tanárt keress, aki ezt is biztosítja számodra.
A tanárodnak is mennyivel nagyobb élvezet lesz veled foglalkozni, ha így állsz hozzá, és mennyivel büszkébb lesz rád, hogy növendékeként szép eredményeket érsz el. Micsoda közös sikerélmény!
Mielőtt nekifogsz hangszeren tanulni, vagy ha ezt nem tetted meg előtte, akár közben is gondold át, mit jelent számodra ez a tevékenység, mennyire fontos része az életednek. Vegyél példát két nagyszerű tanítványunkról, akiknek számos nehézség közepette is sikerült megőrizni a zenélés helyét az életükben.
Az egyikük egy, az egészségügyben dolgozó hölgy, aki gyermekkorában már tanult zongorázni, és 40 év kihagyás után keresett meg bennünket, hogy lesz egy fontos családi rendezvény, ahol szeretne megajándékozni valakit egy bizonyos, számára fontos zeneművel. Kezdetben csak bátortalanul hitt benne, hogy sikerülni fog, de azért el mert indulni a nagy cél felé. A gyermekkori pianínó már rég nem volt meg, így vett egy digitális zongorát, és beiratkozott hozzánk. Néhány hét alatt számos, már meglévő, de szunnyadó készséget sikerült felébreszteni, és láthatóan sínre került a zongoraszólam. Ekkor már érezte, hogy sikerülni fog a projekt. Kamarazenei műről lévén szó, néhány hét után csatlakozott a hegedűs partner is, és a próbák alatt megszületett a zenemű. A rendezvény nagyon jól sikerült, a megajándékozott teljesen meghatódott. A hölgy pedig azóta is lelkes növendékünk, sokkal összetettebb és hosszabb zongoradarabokkal is tudunk már foglalkozni, melyek ékkövei a növendékhangversenyeinknek. Legutóbb pedig benevezett a ZeneVarázslat négykezes zongoraversenyére, ahol a tanárral közös produkcióért arany minősítést kapott.
A másikuk egy egyetemista, aki a tanulmányait és a munkáját tekintve is maximalista. Ugyanakkor szükségét érzi annak, hogy a művészi oldalát is kibontakoztassa, és ezt a zongorajátékban találta meg. Budapesttől 90 km-re lakik, a tanulmányok mellett a családi vállalkozásban is dolgozik, mégis időt szakít a rendszeres gyakorlásra, illetve az óralátogatásra. Nagyobb léptékben szeret haladni, viszont szeret elmélyülni az egyes zeneművekben. A zenei vizsgákon is elvárja magától a maximumot, a családja pedig nagyon büszke rá egy-egy sikeres vizsga után.
Ha úgy érzed, hogy számodra is fontos a hangszerjáték, ennek megfelelően kezeld, és ennek megfelelően szánj rá időt és energiát. Keress egy tanárt, egy mentort, aki nemcsak a szakmát tanítja, hanem érti a lélektani hátteret is, és segít neked abban, hogy elköteleződj. Aki rávesz, hogy a napi, illetve heti rutinodba beilleszd a gyakorlást. Aki olyan feladatokat ad, és olyan elvárásokat támaszt, amelyek segítenek fenntartani a motivációdat. Aki kimozdít a komfortzónádból, és meghozatja veled a döntést, hogy mások előtt is játssz, és bevállald a szereplést növendékhangversenyeken. Aki eljuttat arra az álláspontra, hogy „Ez a hobbim, tehát fontos, mert rólam szól.”
